2010.szeptember 1....már megint itt az ősz, a gyerekek, ha nem is túl nagy kedvvel, de elindultak suliba. Elnéztem az arcukat, amin egyszerre ott volt az újboli találkozás izgalma az barátnőkkel, és az újbóli találkozás csüggedtsége az iskolából adodó kötelezettségek miatt.
Csak néztem ahogy mennének is, meg nem is, és eszembe jutott amikor még én indulhattam el így a Madách Imre gimnáziumba, a gimibe, amit mindennél jobban szerettem. Istenem mennyi kaland, mennyi mosoly, nevetés, mennyi felszabadultság, mennyi remény és megálmodott, természetesen fantasztikus jövőkép, és mind az enyém volt. Ma pedig itt állok az ajtóban és integetek sorban a lányaimnak, akik idén elöszőr már mind másik iskolába járnak (2 gimi és egy általános), mosolygok és boldog vagyok a ténytől hogy megszülettek és annyi-annyi örömet adtak nekem és a feleségemnek is.
Végig fut rajtam a mosolyuk, a kacagásuk, aztán amikor már a harmadik is belépett a liftbe és becsukodik mögöttük a bejárati ajtó ezt a fantasztikus érzést egy másik érdekes érzés váltja fel, a munkanélküliség kiábrandító reménytelensége.
Furcsa látni, amikor hajnalban a feleségem munkába indul, és a mai naptól a lányok is elindulnak a suliba, én pedig nem veszem fel az öltönyöm, nem pakolok a táskámba és nem indulok el nagy energiákkal a munkahely felé. Körbe vesz a csend, az elküldött álláspályázataim válasz nélkülisége, körbe vesznek ismerősök és ismeretlenek igéretei, amelyekből persze semmi nem lett, körbevesznek és szorítják a hitemet, megpróbálnak összetörni, térdre kényszeríteni....de nem, sose adtam fel, most sem fogom, mert ez a három csodálatos lány holnap is iskolába megy és rám mosolyog, szeretetet adva, a hitemet erősítve, és persze az irántuk érzett felelősségemet is növelve.
Nem adom fel, leülök a számítógép elé, elolvasom sokadjára az álláshirdetéseket (van amit már vagy századszor), és amikor megakad a szemem egy új hirdetésen, valami megint parázslani kezd a kihunyni akaró tűzben, ismét reménykedek, ismét elküldök egy pályázatot, hogy aztán ismét ne jöjjenek válaszok....
Itt van az ősz, itt van újra, és ahogy tavaly ősszel, úgy idén is állás nélkül maradtam, persze nézzük a jóoldalát, kezdek belejönni, kezdem elfogadni a helyzetet, már nincs az első munkából kiesés pánik hangulata, már nincs a "most legalább találok valami jobb állást" szlogen melldöngető hazugsága, már nincs semmi, csak a képernyő és az álláskereső oldalak, a válaszírás napi rutinja, és persze sokarcú magány.
Így megy ez délutánig, amikor haza jönnek a lányok és a rengeteg sztori, amit hol nekem, hol egymásnak mesélnek, betöltik a csendet, feledteteik a kínlódásomat, és egész estig úgy érzem magam, mintha minden rendben lenne. Persze ami jó, az sosem tart sokáig, megérkezik a feleségem, rám néz, szinte látom a szemében a kérdést. "Vajon kapott választ, hívta valaki?..."
megelőzöm, nem várom meg, amíg a megfogalmazott kérdés összeáll egy mondattá..."Nem történt semmi, nem hívtak, nem válaszoltak..." ahogy tegnap sem, meg azelőtt sem (de ezt már nem teszem hozzá)
Szorongat a lakás hitel, és persze szorongat az iskola naponta zuduló és pénz befizetéshez köthető kérései, szorongatnak a számlák, de leginkább a kiuttalanság szorongat, hiszen 46 éves leszek, és ez a kor ismejük el nem menő a munkaerő piacon....
Itt van az ősz, itt van újra...Újra remények, új lehetőségek, és persze új csalódások, de amikor a lányok iskolába indulnak, azt nem adnám oda semmiért. Ahogy visszanéznek rám a lift ajtóból, ahogy mosolyognak, ahogy nevetnek, az mindent feledtet, az olyan hajtóerő, amivel biztos sikerülni fog újra talpra állni, új munkát találni és reggelente együtt készülödni a csaklád többi tagjával. És ha majd sikerül, akkor én is ott állok majd a lift ajtóban, hátra nézek a lakás felé, ahol akkor már nem fog állni senki szomorúan az ajtóban, és akkor úgy fogom érezni, hogy meg sem történt ez az egész, csak álmodtam, hogy munkanélküli voltam....
Így legyen.
